Vajdás diák a parlamenti díjátadón
- Részletek
- Készült: 2016. április 18. hétfő, 14:06
Április 12-e a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. A Rákóczi Szövetség belső pályázatának támogatásával ebben a tanévben a Vajda Humán Hét keretében a 12. évfolyamos diákok meghallgathatták Dr. Szarka Lászlónak, a MTA Történelemtudományi Intézetének főmunkatársának előadását. Az előadónak egyik kutatási területe a felvidéki magyarság sorsa, több szempont szerint is bemutatta a kitelepítés következményeit. Előadásának záró gondolata megszívlelendő: „Nem csak a szomszédainkkal, hanem saját történelmünkkel is meg kell békülnünk.”
Az emléknap kapcsán a Rákóczi Szövetség pályázatot hirdetett a középiskolások és az egyetemisták számára is. Többféle műfajban adhatták be munkáikat. Intézményünkből Urbancsok Anett 9.A osztályos diákunk „Menni, vagy maradni?” címmel novellát írt. A Rákóczi Szövetségtől meghívót kapott a parlamenti ünnepségre, melyre 2016. április 12-én, az emléknapon került sor.
Az ünnepséget a Himnusz eléneklése után Dr. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke nyitotta meg. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke mondott beszédet, majd a megemlékezés Fábri Zoltán visszaemlékezéseiből felolvasott részlettel, Csallóközcsütörtök polgármesterének szavaival, felvidéki népdalokkal és Izsák Lajos történész előadásával folytatódott. Az ünnepség végén értékelték a 35 középiskolás és 12 egyetemista pályamunkáját és átadták az első három helyezett jutalmait. Anett pályamunkáját emléklappal és két jutalomkönyvvel ismerték el. Az ünnepségen való részvétel lehetősége maradandó élményünk marad.
Kituljak Eszter (kísérő tanár)
Menni vagy maradni?!
1946. október utolsó napjait írjuk. Lassan betakarítjuk a tengerit is. Édesapám a 17-es tábori tüzérséggel harcolt a fronton, fél éve nem hallottunk róla. De ma levelet hozott a posta. Összegyűltünk az asztal körül nagyapa, nagymama, a két bátyám és az édesanyám, aki el is kezdte olvasni a levelet.
„Kedves Család!
Remélem, levelem mindenkit egészségben talál. Én jól vagyok. Fogságba estem Csehszlovákia területén Szepesremetétől 3 km-re. A szabadulásomnak nagy ára van. Nem léphetek többé magyar földre. Ha szlováknak vallom magam, akkor nem visznek tovább a Szovjetunióba, de itt kell élnem. Sárkány szomszéddal aláírtuk. Most itt állomásozunk a héten Szepesremetén. De nem tudom, hogy hol lesz a végleges otthonom. Szívből ölelem édesapámat, édesanyámat és Annát is üdvözlöm.
Fiúk Miska.”
Amennyire örültünk a levélnek, annyira szomorúak lettünk mikor elolvastuk. Mi lesz tovább? Látom édesanyám szemében az ijedelmet. Hogyan tovább? Menni vagy maradni? Nagyapa kiment a lovakhoz, az istálló sarkából szemléli a határt. Közben azon gondolkodik, hogy itt hagyja-e azt a földet, amin már nagyapja is dolgozott. Veszni hagyni házat, cséplőgépet, lovat, tehenet. S elindulni idegenbe, ahol nem tudni mi vár rám. Jön a tél. Vagy maradni, és nem látni többet egyetlen fiamat sem. Ki ad egy pohár vizet, ha már magatehetetlen leszek?
Nagymama arcán, némán csorognak a könnyek, miközben gyúrja vacsorára a haluskát. Előveszi a lopárt, kinyújtja rajta a loksát, nekem is lecsíp egy darabot a tésztából. A hokedli az én asztalom. Kérdezek, de hangom nem hallja. Valahol messze járnak a gondolatai. Édesanya a szobában pakol. Olyan rideg ez a csend. Mindent megfog, megsimogat. Vagy visszatesz, vagy a bőröndbe csúztat. Búcsúzik a tárgyaktól! Hamar besötétedett. A petróleumlámpa fényénél komorak az arcok. Mintha a barázdák is mélyebbek lennének rajtuk. Engem elküldtek lefeküdni. A többiek mozdulatlanul ültek az asztalnál. Mindenki fejében az járt: Menni vagy maradni? Édesanya eltökélt, ő menni szeretne. Nagypapa megpödri ősz bajuszát, lassan kezd a mondatokhoz. Ő marad, nem tudja elhagyni hazáját, amiért olyan sokan adták vérüket a csatákban a családból, közöttük atyja és bátyja is. De megérti Annát, a menyecskét is, ő menni akar. Ott akar élni, ahol a férje, egy asszonynak ez a kötelessége. Követni férjét, bárhová is megy. De mi legyen a három gyerekkel? A fiúk már elég nagyok. Miso a legnagyobb őt vidd magaddal! Ő hasznodra lehet, ha új otthont kell teremtenetek, ott a távolban. Mi innen nem tudunk segíteni! Pajo és Anna maradjon. A lányka csak megfázna, jön a zimankó. Pajo meg már tud segíteni a gazdaságban. Még le kell takarítani az íziket a földekről, a szántást is be kell még fejezni. Az öreg imára kulcsolja a kezét, Jó Isten legyen velünk oda fenn, és vezessen minket utunkon, s ha máshol nem, előtte biztos találkozunk. Majd megint mérhetetlen nagy csend lett.
A hajnal gyorsan ránk talált. Kinn sötét, de a szobában senki sincs. Mindenki teszi a dolgát. Anya és nagyanyó dagasztják a kenyeret, a fiúk az istállóban. Sietni kell, a 7 órási mezőtúri vonatot el kell érni. Anyuka összepakolt egy bőröndöt és egy abroszba bekötött 2 veknyit, kolbászt és szalonnát. Nagyapa egy katonai ládát kerített. Telerakta szerszámokkal. Kis unokám ezeknek még hasznát veszed, majd felnyúl, és a gerenda felöl leveszi az U. M. monogramos szekercét. Egyidős evvel a tanyával, még a nagypapámé volt. Szeme fátyolos lett, de nincs idő az érzelmekre. Ha mennek, akkor indulni kell. Miso átöleli Pejkót a lovat, és valamit súg a fülébe, majd leguggol és a Pulit is megsimogatja. Édesanya fekete ünneplő ruháját vette föl, mintha gyászolna. Megölelt mindenkit, engem hagyott utoljára. Kezeit körém fonja, mintha el sem akarna engedni. Homlokomon érzem forró ajkát. Nem tudom, hogy látom-e még valaha. Hangosan zokogok, az eső is elered. De senkit sem zavar. Hosszan nézünk a szekér után és integetünk, amíg szemünk látja őket.
A kiskonyhában az ajtó előtt álltam. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Éreztem, hogy semmi sem történt és mégis minden megváltozott. Egy nap alatt lettem árva. Se anyám, se apám, bár élnek, de még sincsenek. Az eső meg csak esik, mintha dézsából öntenék. Gondolataimból a sránka hangja zökkent ki. Az ajtón át mozgást látok kinn, egy árnylépésről, lépésre egyre nagyobb. A kilincs megmozdul. Nagyapám főhajtással lép be a konyhába, másképp nem igazán tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra is csinálni, de akkor elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépünk be akár a templomba. Apó magán hozta be a hideg eső illatát, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a tűz melletti fogasra akasztja száradás gyanánt. Leemeli a nagy fazekat a földre, és az erre fából kifaragott gyömöszölővel lassan elkezdi törni a krumplit. Lassan, már szinte ünnepélyesen teszi, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos, amit csinál, minden mozdulata megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiba, olyan figyelemmel dolgozik mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hagy törjem egy kicsit, de úgy érzem, nem lennék képes rá, nem jön szó a számra. Némán állok a fazék túl felén és nézem a mesterművet. Egyszer csak megáll nagyapó keze, felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy ott állok. Lassan feláll és vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja és lépésre késztet. Szótlanul lépek vele az ajtó melletti bádogvödörig és vissza. Korpa van abban, egy öreg fedővel gondosan letakarva. Nagyapa visszaül és kirakja maga mellé a sámlit, nem szól, csak int, a szemével üljek le. A korpát óvatosan kezdi szórni a krumplira, és még nagyobb odafigyeléssel keveri össze. Olyan, amit csinál, mint egy körtánc, iránya, üteme, lüktetése van. Végül ráteszi a fedőt a vödörre és a fazékra is csak ekkor szólal meg. Kisunokám ettél-e már? Amíg a malac étele megdagad, mi magunk is megvacsorázunk, ekkora már Pajo is bejött az istállóból. Nagyanyó zománcos lábaskában kolbászzsírt olvasztott. A cseréptálban a hajába sült krumpli, miután „megfrecskálta” vízzel és letakarta ronggyal, elengedte a bőrét. Az asztalra só és ropogós kenyér kerül. Nagyapa feláll a kantapad mellett, most látni milyen magas szikár ember, feje majdnem a gerendához ér, széles válla, két erős karja csodálom őt. Kezébe fogja a veknyit, szája nem mozdul, mégis valamit mormol a bajsza alatt. Lefele néz, mintha lelke egy darabja lenne a kenyér. Lassú, nyugodt mozdulattal előveszi a zsebéből a bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, ég felé fordítja talpát és keresztet karcol belé. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a „kvorka”. Bal kezével mellkasára ülteti a kenyeret, jobb keze hüvelyik ujjával megtámasztva a kést megszeli az életet adó cipót. Ha, amit a krumplival művelt volt a varázslat, akkor ez a szentmise. Úgy nyújtja felém és bátyus felé a karaj kenyeret, hogy abban benne van az egész világ szeretete.
Urbancsok Anett
Utószó: Én az itthon maradt Urbancsok Pál unokatestvérének az unokája vagyok. A kiment fiú (Urbancsok Mihály (1927-)) feleségül vett egy szlovák lányt (Irina Spasskaja (1927-1960)). Született egy fiúk Urbancsok Mihály (1959-). Sajnos a nagyapa még abban az évben (1946) decemberében meghalt. A testvérek tartják a kapcsolatot. Mihály a szülei hamvát visszahozta Szarvasra és most itt nyugszanak az Ó‑temető anyaföldjében.